Már régóta vágytam rá, hogy családom
legyen. Az eddigi kapcsolataim kudarcba
fulladtak. Hazugság, megcsalás,
elidegenülés, csalódás..szóval minden volt,
ami nem egy jó kapcsolat alapja és pláne
nem egy házásságé és gyermek vállalásé.
Kezdtem már elveszettnek érezni magam.
Mindig vágytam arra, hogy valaki
szeressen engem és elfogadjon olyannak,
amilyen vagyok. És azt éreztem a kudarcok
után, hogy ez nem fog valóra válni...

     De aztán betoppant az életembe 2022-ben egy olyan ember, akivel az első perctől kezdve úgy éreztem, mintha régóta ismernénk egymást. Randiztunk 2 alkalommal és a 3. alkalommal eljött megismerni a szüleimet. Aztán pár napra rá azt írta nekem, hogy nem bírja nélkülem és szeretné ha hozzá költöznék. Kicsit fontolgattam ezt a dolgot, hogy nem-e korai, meg akkor kezdtem újra dolgozni és mindent fel kellett volna adnom. Arra jutottam, hogy megpróbálom és adok esélyt magamnak és magunknak, hogy boldogok legyünk. Számomra furcsa volt ez az összeköltözés, mert előtte senkivel nem laktam együtt, leszámítva azt az 1 hónapot az akkori kollégánőmnél. Szóval eddig a szüleimmel laktam együtt hosszabb időt, de úgy gondoltam belejövök és végre a saját lábamra állok. Egész hamar össze szoktunk és a baba vállalás korán szóba jött. Mindketten családra vágytunk már egy ideje, így úgy döntöttünk, hogy szeretnénk közös gyermeket vállalni. Sajnos mióta összeköltöztünk nem vettek fel egy munkahelyre sem, így ez anyagilag kicsit nehéz volt, de úgy voltunk vele megoldjuk és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a babának meg legyen mindene amire szüksége lesz.

Együttélés kezdete óta eltelt kb 2 és fél hónap és Karácsonykor megkérte a kezemet. Persze igent mondtam. Majd az ünnepet eltöltöttük a családnál és a szüleimtől hazafelé mondtam a páromnak, hogy nem érzem jól magam és az ügyeletes gyógyszertárban vettünk terhességi tesztet. Először negatívnak tűnt a teszt, de aztán láttam halványan még egy csíkot. Párom el se akarta hinni, hogy pozitív lehet a teszt. Másnap reggel újabb tesztet csináltam és akkor erőteljesen 2 csíkot mutatott. Fel se tudtuk fogni, hogy ilyen hamar sikerult teherbe esnem. Izgatottak, boldogok voltunk. Felkerestem egy nőgyógyászt, akit párom húga ajánlott. Kedves, rendes doktornő volt, alaposan megvizsgált és kiderült, hogy 6 hetes terhes vagyok. Na innentől kezdődött a napi többszöri hányinger és hányás...hát senkinek nem kívánom. Amit jó ízűen megettem nem sokára kint is volt...alig vártam, hogy a rosszullétek elmúljanak. Kb. a 15. hétig tartott sajnos, de aztán mintha elvágták volna semmi bajom nem volt. Utána kezdtem igazán felfogni, hogy egy élet növekszik bennem, hogy felelős vagyok érte és kezdtem élvezni a várandósságot. Közben terveztük az esküvőt, helyszínt választottuk, menüt állítottunk össze, ruha keresés zajlott, vendégek meghívása. Szóval volt sok feladat a várandósságom elején. Közben a kötelező vizsgálatokra mentünk el. Nagyon örülök, hogy a férjem minden alkalommal ott volt velem és nem csak azért, mert egyedül nem tudtam volna elmenni, hanem azért, mert valóban ott szeretett volna lenni. Az első ultrahangon olyan apró volt a baba és olyan furcsa volt hallani a szívhangot is. Őszintén nem lehet leírni az érzést amit ilyenkor érez az ember...volt boldogság, aggódás, hogy minden rendben legyen, öröm, izgatottság, kíváncsiság...szóval minden érzés vegyesen kavargott bennünk. Vedőnőtől kaptunk egy listát, az úgynevezett Kelengye listát, hogy mire lesz szüksége a babának itthonra és majd a kórházba is, valamint, hogy magamnak is mit kell majd bepakolnom a kórházba. Igazából ez a lista kiindulási alapnak jó, de vannak dolgok amik nem feltétlenül kellenek. Szóval alaposan érdemes átgondolni, mert pl. a 50-56-62-es méretű ruhákból elég csak pár darab, ahogy a többi méretből se kell túlzásba esni és minden babáknak kitalált tárgyat, eszközt, játékot se kell megvenni. Szóval nem kell impulzus vásárlást csinálni csak azért, mert a listán szerepel vagy, mert másnak van. Nektek lehet, hogy egyáltalán nem is fog kelleni valamilyen eszköz és csak porosodni fog a dobozában. Visszatérve elkezdtük beszerezni a kiságyat, kiskádat, rongypelenkákat, mellszívót, ilyeneket. Úgy voltunk vele, hogy ha lesz olyan amit használtan, jó állapotban meg tudunk venni, akkor nekünk az is tökéletes lesz, főleg, hogy vannak amik ideiglenes használatúak. A dolgok beszerzése jól haladt. Közben eljött az esküvőnk napja.

Mindig is úgy képzeltem el hogy valóban csak rólunk szól és legalább arra az egy napra minden tökéletes lesz. Hát..sajna nem így lett. Hiába találtam meg a számomra tökéletes ruhát, amiben tényleg hercegnőnek éreztem magam, és hiába volt szép helyszín a lagzinak, és hiába várt az oltárnál a számomra tökéletes ember, mégis voltak csalódások a napban..Kezdve ott, hogy elkéstem a saját esküvőmről...tudom gáz. És sose gondoltam volna, hogy ilyen velem fog megtörténni, de ez nem az én hibámból alakult így. A mi lakásunkban volt a készülődés, öltözködés. Én időben kezdtem hozzá és időben végeztem is. De a nővérem fia nem akart öltözni és még a nővéremnek is át kellett öltöznie. A férje kb letojta az egészet, nővérem szenvedett a fiúkkal, próbáltam segíteni, de nem sok sikerrel (nem igazán tudják határozottan fegyelmezni)...nagy nehezen mindenki kész lett. Férjem már időben elindult a templomba. Persze a gyűrűket otthon hagyta, így azt a szüleim vitték magukkal. Apukám végül át tudta adni a vőlegényemnek. Aztán akik engem vittek el a templomhoz a hosszabb úton mentek, persze ahol több lámpa is van...de végre oda értem én is. Bevonulás közben nagyon izgultam, nehogy elessek, meg hát ez az életünk új fejezete volt. A szertartás nagyon szép volt, majd fotók készültek, és elindultunk a lagzi helyszínére, ami a Duna part mellett volt egy étteremben. Az ételek, amiket a tulajjal együtt közösen összeállítottunk, nagyon finomak voltak. A torta pedig nem csak, hogy jól nézett ki, de az íze is isteni volt. Mindenki beszélgetett mindenkivel, majd a gyerekes családtagok, a férjem mamája és a szülők is a menyecske tánc után hazamentek. A férjem barátai, munkatársai maradtak a buli végéig. Én már kezdtem fáradni, várandósan, elmúlt a nagy izgalom, ugye én nem ittam, csak üdítőt, nagyon kedvem sem volt már táncolni. Egy tanács, várandósan, ha van rá módotok, ne vállaljátok be az esküvőt. Iszonyatosan fárasztó alapból, nem hogy várandósan...Buli se úgy alakult, ahogy elképzeltem..de eltelt. Valamikor másnap hajnali 4-5 óra körül mindenki hazament. Én meg csak vártam, hogy lepihenhessek...Egyáltalán nem úgy alakult az esküvöm, ahogy szerettem volna, kicsit csalódott voltam...de nem tudok mit tenni. Az élet megy tovább. Az esküvő után végre teljesen lehetett a várandósságomra és a babára koncentrálni. Szerencsére minden vizsgálaton rendben találtak mindent a babával és velem is. Sikerült mindent beszereznünk, amire szüksége lehet. Hátra maradt még a kórházi dolgok bepakolása. Ezt azt hiszem 36. terhességi héten kezdtem el. És utólag jöttem rá, hogy ne bőröndbe pakoljak legközelebb. Nagyon rossz volt, hogy teljesen nem is tudtam kinyitni, hogy rendesen megtaláljak valamit benne és pluszban még jól össze is borultak benne a dolgok... Szóval a tanácsom inkább egy közepes vagy nagyobb méretű sport táska szerűségbe pakoljatok, akár egy táska a ti dolgaitoknak és egy a babának. Az egész várandósság alatt 2 dolog volt, ami engem megviselt. Az első trimeszteri rosszullétek, valamint már nem is tudom pontosan mikor kezdődött, de még a szülés után is iszonyatosan fájt hátul bal oldalt, mintha a medencém lett volna. Mikor a doktornőnek mondtam már az elején, azt mondta, hogy ez mindenkinek fáj...na de hát nekem nem a derekam fájt a hasam súlya miatt...hanem szó szerint a csontom...Ahogy nőtt a hasam annál nagyobb volt a fájdalom. Minden oldalra fordulásnál szenvedtem, sírtam sokszor a fájdalomtól...és felkelni is nehezemre esett. Naivan azt hittem majd szülés után elmúlik a fájdalom..hát még utána is vagy fél éven át nagyon rossz volt, aztán már csak néha-néha fájt, majd mostanra el is múlt. Valójában mi fájhatott és miért valószínűleg sosem fogom megtudni...Az utolsó trimesztert én is inkább már terhesnek éltem meg..nagy volt a hasam, fájt a csontom, vizesedtem, de brutálisan...vártam már, hogy vége legyen...Reméltem, hogy olyan 36-38. terhességi hét körül beindul a szülés, de sajnos nem így lett. Az itteni kórházban az a protokoll, hogy a 40. hetet betöltöd és be kell feküdni a kórházba, hogy beindítsák a szülést. Így 2023.09.04.-én reggel 7 órakor be kellett feküdnöm. Nagyon izgultam, hogy mi lesz és rettentően féltem is. Mivel első baba volt, így semmilyen tapasztalatom nem volt. Be kellett mennem a szülő szobára és kaptam is az oxitocint. De azt tudni kell, hogy nekem előtte hét csütörtöktől voltak fájásaim..azt hittem beindult a szülés, de egyáltalán nem volt rendszeres és igazán jóslónak se tudnám mondani. Inkább csak annyi, hogy valami elindult volna, bár ezektől a fájásoktól aludni is alig tudtam..szóval mire a kórházba kerültem már ki voltam merülve valamennyire...Az injekció után egyre rosszabbak lettek a fájások és sűrűbbek is. Olyan volt, mintha jönni akart volna a baba, de valami vissza húzta volna. Folyamatosan nézték a baba szívhangját és vizsgáltak engem is. Pont az egyik vizsgálat alatt folyt el a magzatvizem és hiába tágultam ki, nem akart rendesen beindulni a szülés. Teljesen kikészült a testem...remegtem, mint a kocsonya..iszonyat fájdalmaim voltak és csak azt vártam, hogy legyen vége...mert már nem bírom. Majd kb 10 óra kórházi vajúdás után döntöttek úgy az orvosok, hogy császármetszés lesz. Még jobban elkezdtem félni...de rendesek voltak az ápolók és az orvosok a műtét előtt és közben is. Ahogy megkaptam az érzéstelenítő injekciót iszonyat megkönnyebbülés volt, hogy nem érzek semmit egyik pillanatról a másikra. Műtét alatt éreztem, hogy remegett a kezem a kimerültségtől, folyamatosan ment a vérnyomásmérő, beszéltek hozzám. Aztán kivették a babámat este 20:14-kor...először nem sírt fel és megijedtem..de mikor elvitték megvizsgálni hallottam a hangját és olyan megkönnyebbülés volt...el se akartam hinni, hogy sikerült.